A bejegyzésem címét egyrészt a saját naplóm, másrészt Ben Affleck egyik kevésbé ismert filmje, a témáját tekintve pedig egyik olvasóm hozzászólása ihlette, ami olyan, eddig nem tárgyalt dolgokat juttatott eszembe a naplóírás témájával kapcsolatban, amiről azt  gondoltam, hogy megér egy külön cikket.

Ha leírom, be is vallom

A naplóírás hatékonyságának egyik alappillére, hogy őszintén, szűretlen formában írjuk le a gondolatainkat és érzéseinket. Ez kétélű fegyver, ugyanis egyrészt óriási, lelket felszabadító hatása van, más tekintetben viszont kockáztatjuk azt, hogy illetéktelen kezekbe jutva nyilvánosságra kerülnek a legféltettebb érzelmi titkaink. Ahogy az említett olvasóm a hozzászólásában írta, a bíróságok rendszeresen dolgoznak naplók alapján, ami nem egyszer perdöntő bizonyítékként segíti az ítélethozatalt.

A férfilélekről mikor beszélünk végre…?!

A női lélek megfejthetetlensége évszázadok óta kimeríthetetlen témáját képzi mind az irodalmi műveknek, mind a reklámoknak, mind a filmeknek. A csapból is a női lélek folyik, pedig most elárulom, hogy a férfilélek semmivel sem egyszerűbb, csak annak nincs ekkora hírverés csinálva.

Tény, hogy mi férfiak utálunk az érzéseinkről beszélni, mert úgy szocializálódunk kiskorunktól kezdve, hogy nem szabad nyafogni, nem szabad panaszkodni, nem szabad sírni akkor se ha fáj, mert mi fiúk vagyunk, akinek minden körülmények között keménynek és sebezhetetlennek kell lennie, és ha mégis fáj, akkor azt el kell rejteni. Ezek mind nagyszerű dolgok, csak éppen mindennek egyenes következménye egy sor súlyos, egész társadalomra kiható  probléma. Ezek közül az első az, hogy öngyilkossági statisztikák szempontjából az már egy alap rizikófaktor, hogy valaki fiúnak születik. Ezt nem én mondom, hanem olyanok, akik a téma szakemberei. A férfiöngyilkosságok sokkal nagyobb arányban sikeresek, már ha használhatom ebben a kontextusban ezt a jelen esetben csúnya szót, és míg a nők jobbára passzívabb eszközökhöz folyamodnak - például gyógyszerek beszedése -, addig a férfiak sokkal eltökéltebb, aktívabb eszközökhöz nyúlnak, olyanokhoz, mint  a fegyverhasználat, vagy az emeletről való leugrás. Ezeket csak amiatt írtam le, hogy akár ide is  vezethet hosszú távon a lelki és érzelmi elfojtás.

Bizalom férfiak között

Ahogy említettem, nekünk férfiaknak is rengeteg érzésünk van, csak nálunk erről nem szokás beszélni. Én az érzéseimet egyedül a párommal, meg néhány olyan barátommal osztom meg, akik benne vannak a szűk bizalmi körömben. Barátok tekintetében is kétfelé oszlanak a témák, mert az érzelmi dolgaimat inkább a nőkkel, a szexuálisakat inkább férfiakkal szoktam megbeszélni. Mindössze két férfibarátom van, akivel lelkizni is szoktunk, ezt leszámítva pasikkal kizárólag szexuális témákat jelent a bizalmas társalgás.

Mi köze mindennek a naplóíráshoz?

Mindössze annyi, hogy pont a fent említett dolgok miatt a férfiaknak ugyanakkora - ha nem nagyobb - szükségük van, vagy legalábbis lenne egy olyan megoldásra, ahol kiadhatják magukból a lelki problémáikat. Ezzel természetesen még a leghalványabban se szerettem volna arra célozni, hogy a nőknek nincs, csupán úgy értem, hogy a férfiak ha másképp nem is, de annyiban mindenképp terheltek pluszban, hogy nekik rejtegetni „kell” az érzéseiket, mivel a társadalom ezt várja.

 Tényleg női hobbi?

A naplóírás nagyon régi múltra tekint vissza, kezdetben a gazdagok kiváltsága volt, mivel a szegények legtöbbje nem tudott írni-olvasni. Bár könnyen elképzelhető, hogy statisztikailag több nő ír, és a filmek is azt kommunikálják, hogy ez női önszórakoztatás, én a magam részéről nem érzem magam kevésbé férfiasnak amiatt, hogy szeretem ezt csinálni, mi több, ha valaki beleolvasna a leírt dolgaimba, egyáltalán nem találna benne feminin témát, mert egy tipikus férfinapló. A filmek előszeretettel ábrázolják ezt az egészet olyan hülye közhelyekkel, mint a „kedves naplóm” megszólítás, vagy a csillámszőrű pónilovacskákról történő nyálas ömlengés. Nem csoda, ha több nő áll neki az írásnak, mint férfi, pedig a maszkulin témák ugyanolyan kényelmesen elférnek egy füzetben, mint akármi más.  

Tényleg inkább magadban tartod?

Ha valami nagyon kényes téma, akkor azt miután leírtad, ne mentsd el, vagy semmisítsd meg a lapot! Nagyon vigyázz arra, hogy senki kezébe ne kerüljön amit írsz, de ha úgy alakulna, hogy szóba jönne egy olyan, ami tényleg kínosan privát dolog, akkor annak ne legyen nyoma, de ami feszíti az agyadat, így se tartsd magadban, mert nagyon sok gondolat tud pörögni az ember fejében egy nap. Tegnap mikor nekiálltam este, azt hittem, hogy ez most csak pár perces írás lesz, de több, mint húsz percig meg se állt a kezem. Teljesen meg is voltam lepve, mert nem gondoltam, hogy ennyi minden elő fog kerülni.

Ha bővebben olvasnál a témában, ide kattintva megteheted, a dolog működési elvéről, és lelki hátteréről pedig ebben a cikkben írok részletesebben.

Végezetül…

Ha csatlakoznál a Facebook csoportomhoz, akkor azt itt tudod megtenni, szeretettel várlak ott is! Ha tetszik az oldal, és a cikkeim, oszd meg a barátaiddal, ismerőseiddel, és ne felejts el lájkolni! Köszönöm!

Ti le mernétek írni nagyon bizalmas témát? Általában magatokba fojtjátok a gondolataitokat, vagy elmondjátok valakinek?